Örökségünk – A Bethlen család történelmi útja
A Bethlen név – legyen szó a bethleni főágról vagy a keresdi családról – évszázadokon át összeforrt Erdély történelmével. De amit kevesen tudnak: ez a név nem csak címereket, palotákat vagy fejedelmi címeket jelent. A Bethlenek története nem a díszes termekben született legendák krónikája, hanem a dolgos kezek, erős vállak és kitartó szíveké.
A bethleni Bethlen család Keresdi birtokán, ahol a kastély falai ma is mesélnek, nem egy kényelmes, eltartott élet zajlott. A család tagjai generációkon át együtt dolgoztak a földeken, irányították a gazdaságokat, és vállalták a kötelességet, amely a ranggal együtt járt. Erdélyben a nemesség nem csak jogot, de munkát és felelősséget is jelentett: csak az lehetett birtokos, aki előbb bizonyított – nyereséges gazdaságot vezetett, közösséget tartott össze, példát mutatott.
Ez az örökség nem dicsőségkoszorú volt, hanem erkölcsi iránytű. És ez az iránytű vezetett tovább akkor is, amikor a történelem sötét fordulatot vett.
Amikor elvették a földet, a vagyonokat, a neveket, és még a lehetőséget is, hogy dolgozhassanak, a nagyszüleim nem omlottak össze. A Bethlen név mögött nem maradt más, csak a munka szeretete, a rend, a becsület és a kitartás – azok az értékek, amelyek valódi örökségként öröklődnek tovább, nemzedékről nemzedékre.
A nagyszüleim hat gyermekükkel együtt a semmiből építették újra az életet. Föld nélkül, kapcsolat nélkül, munkalehetőségek híján. Volt, aki szenet hordott, volt, aki napszámosként dolgozott – de soha nem panaszkodtak, és soha nem vesztették el az emberségüket. A múlt elveszett, de a tartásuk megmaradt.
Ez a tartás az, amit édesapám is továbbadott nekünk: hogy nincs semmi, ami örökké tartana, csak az, amit magunkból építünk. Nem a név, nem a rang, hanem az emberi minőség. Hogy semmi nem jár automatikusan, mindenért meg kell dolgozni.
A Bethlen család öröksége számomra nem történelmi érdemlista – hanem élő emléke annak, hogy miként lehet méltósággal viselni a felemelkedést és a bukást is. Hogy a hagyomány nem a múlt díszleteinek másolása, hanem az értékrend továbbörökítése.
A Bethlen Ékszer szellemisége is ebből a forrásból táplálkozik. Minden egyes darabban ott rejlik a családi örökség: a kézműves munka tisztelete, a formákban rejlő időtálló szépség, és az az elkötelezettség, amellyel értéket akarunk teremteni – nemcsak a jelennek, hanem a jövő generációinak is.
Násfa – Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és Brandenburgi Katalin eljegyzési násfája
Az ékszer középpontját pajzsforma gyémántos-smaragdos keretbe fogott vöröszománcos szív uralja, s azt két oldalról egy-egy kéz fogja közre, mutatóujjukon gyűrűvel. Alant halálfő, felül horgony, kereszt, hercegi korona és mindenekelőtt a kétoldali szárnyak a meghatározó jelképi elemek. Ezeken túl zománcdíszű gerlepár, kígyó, nyilak, lomb és virágok egészítik ki a döntően biblikus forrású szimbólumok rendszerét. A szívet tartó kezek és a gerlepár elmaradhatatlanok voltak a kor nászékszerein, ez esetben is ezek egyértelműsítik az ékszer nászhoz kapcsolt rendeltetését. A szakrális szimbólumok ilyen kiterjedt szerepeltetése azonban nem volt jellemző a házasság kontextusában, s bizonyára a fejedelem mély vallásossága indokolhatta. Az ékszer lemezdarabokból összeállított hátfalára a hátoldalon szokatlan megoldásként horgonyforma áttört, vésett díszű pszeudo hátfalat szereltek.
Az ötvösség kutatásában mindmáig meghatározó jelentőségű 1884. évi ötvösmű-kiállításon öt hasonló ékszer szerepelt Zichy Ödön, Tisza Lajos, Zichy Antal, Andrássy Manó és Berényi Ferenc gyűjteményéből. (Egyszersmind ez volt az első és utolsó alkalom is, amikor az öt ékszer együtt volt látható.)
Az Iparművészeti Múzeumban őrzött násfa az 1884-ben Zichy Ödön (1811–1894) által kiállított darabbal azonos, amely fia, Zichy Jenő (1837–1906) tulajdonából 1906-ban a Fővárosi Képtár, majd 1953-ban a Múzeum gyűjteményébe került.
Az 1884. évi tárlat katalógusában az egyes ékszerek leírásai között olvasható a tárgyakhoz kapcsolódó tradíció összefoglalása: „A hagyomány azt beszéli, hogy Bethlen Gábor fejedelem esküvőjén Brandenburgi Katalinnal, hat apród s a fejedelem maga viselt ilyen fajta násfát, az apródoké ezüstből, a fejedelemé aranyból való volt.”
Az Iparművészeti Múzeumba került rendhagyó darab ezüstből készült; ezzel magyarázhatók néhol igénytelen technikai megoldásai, kissé elnagyolt kialakítása. A belefoglalt nagyszámú drágakő, az egykor pompázatos zománcdísz és aranyozás ugyanakkor a „csupán” ’látszatra szánt alkalmi ékszer’-teóriát erősítik. A tradícióhoz is igazodó kutatói elképzelés szerint ékszerünk jelvény-ékszerként készült Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és Brandenburgi Katalin 1626. évi kassai esküvője alkalmából, afféle efemer ékszerként, azaz a szűkebb fejedelmi kíséret tagjainak szánt ékszerek egyike, mivel aranyból való társai a fejedelmi párt illették.
Az ékszer ezüstből készült változatának két további példánya ismert: egyiküket a brüsszeli Musées royaux d’Art et d’Histoire – Musée du Coeur Boyadjian, másikukat a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi.
A násfa aranyból készült analóg példánya a drezdai Grünes Gewölbe gyűjteményében található (Inv. Nr. VIII 288). Ezt talán Brandenburgi Katalin viselte az 1626. évi fejedelmi esküvőn, s 1631-ben, amikor a férje halála elhagyta Erdélyt, magával vihette az ékszert. A drezdai násfa szintén aranyból készült, talán egykor a vőlegény által viselt párdarabja az 1884. évi ötvösmű-kiállításon 13. szám alatt szerepelt, gróf Zichy Antal tulajdonaként.
A kutatás újabb iránya kétségesnek tekinti az ezüst példányok 17. századi eredetét. E megközelítés képviselői szerint a tárgyak formai és készítéstechnikai sajátosságaiban a 19. századi, historizáló ékszerek jellegzetes megoldásai ismerhetők fel, autentikus jelentőségük vélelme pedig csupán a forrásokkal nem igazolható, ismeretlen gyökerű tradíción alapul.
